Székelyföldi felderítő út

Előzetes információk alapján építő és építőanyag előállító mestereket kerestem meg felderíteni, jövőre hol fogadnak inasként. Akit előzetesen sikerült telefonon elérnem, rögtön szívélyesen fogadott, órákat mesélt a mesterségéről, bemutatót tartott belőle; de akihez csak úgy beestem az utcáról, az is általában nyitottan fogadott. Szerencsére inasnak is szívesen fogadják az embert, vagy, ahol nem engedhetik meg maguknak, hogy amatőrökkel szórakozzanak, ott évente néhány alkalommal külön oktató tábort szerveznek hasonló célból.

A mesterekről általánosságban elmondható, hogy azok dolgoznak örömmel, és vallják, hogy megéri anyagilag a tevékenységük, akiknek nem ez a kizárólagos megélhetésük, hanem van 3-4 szakmájuk. Így ha éppen nincs kereslet az egyik tevékenységükre, más szakmában, vagy az otthoni gazdaságban folytatják a munkájukat; kedvük szerint újítanak a technológiájukon, vagy maradnak direkt a kétkezi munkánál, hogy műemlék felújításokhoz tudjanak termékeket eladni. Ezzel szemben, aki belekényszerül egy szakmába, amellett, hogy nyűgként éli meg, nem is él meg belőle, pedig embertelen sokat dolgozik – általában elmaradott technikával, hiszen az újításra sincs lehetősége (ld. Kinda István: Hagyományok béklyójában). Itt is van kivétel: van, aki örömmel dolgozik napi 12-14 órát, a legegyszerűbb, kézi szerszámokkal, mert szereti a szakmáját, ezen kívül megbecsülik érte, hívják vásárokba árulni, táborokba oktatni.

Az előzetes felderítésben nyújtott nagy segítségükért köszönettel tartozom Szilágyi Zsuzsannának, Péntek Jánosnak, Furu Árpádnak, Salló Szilárdnak, Kinda Istvánnak, Vass Zoltánnak. 

Bálint Ferenc, zsindelykészítő és zsindelyező mester, Székelyvarság (Varsag)

A zsindelykészítést nem lehet gépesíteni, mert a jó zsindelyhez a fa vízedényeit nem szabad elvágni - csak hasításos technikával lehet dolgozni. A megfelelő fa kiválasztása a legfontosabb dolog: ne legyen görbe, repedezett, csavarodott szálirányú – van, hogy a gyakorlott szakember is melléfog, ilyenkor a faanyag megy építő- vagy tűzifának. Az alkalmas fa lucfenyő, minél magasabban nő a tengerszint felett, annál jobb (tömött, tartós növése miatt), de még egy ilyen erdő faállományának is csak kb. 1%-a alkalmas zsindelykészítésre. A zsindelyt frissen kivágott fából kell készíteni, szárítás nélkül. Ami télen elkészült zsindely, nyáron már fel is lehet rakni a tetőre (sőt érdemes is, mert akkor még a rögzítéssel korrigálható egy kis deformáció).

Bálint Ferenc az édesapjától tanulta a mesterséget, aki viszont nem örökölte, hanem eltanulta egy falubélitől. 1990 óta családi vállalkozásban öten dolgoznak együtt, a zsindely készítés és zsindelyezés mellett egy asztalos műhelyük is van. Olyan műemlékek tetőfedésén dolgoztak, mint a Varjúvár, Kós Károly kolozsvári háza, illetve 35-40 templom (főként Kalotaszegen).

A zsindelyt nagyrészt kézi erővel készítik, ám egy-egy munkarészt géppel végeznek. A kiválasztott fát láncfűrésszel vágják 42 cm-es csutakokra, majd hazaszállítva a további hasítást baltával végzik. A felhasogatott zsindelyeket kézi erővel késelik tovább, majd a hornyot újra géppel vágják bele (kézi erővel is lehet, úgy a napi norma 60 db személyenként, géppel 150 db). További számadatok: a családi vállalkozás telente 30-40.000 db zsindelyt készít, idén nyáron 60.000 darabot raktak fel. 1 db zsindely ára 1 RON (kb. 60 Ft).

László János, téglaégető, Székelyszentkirály (Dealu)

Szintén családi vállalkozásban dolgoznak, kizárólag megrendelésre, vagy saját felhasználásra. A falu házainak alapanyaga nagyrészt tőlük, illetve a házuk helyén korábban működő cserép- és téglagyárból származik. Emellett asztalos üzemük van a faluban, vendéglátással foglalkoznak, illetve saját felhasználásra haszonnövényt termesztenek.

Az általuk alkalmazott technológia folyamatosan változik az üzemanyag árak alakulásának megfelelően, ezért nem lehet azt mondani, hogy egyre inkább gépesített, hanem finoman optimum kereső. Jelenleg az agyag kitermelését traktorral végzik, taposást, az anyagmozgatást a présig kézi (lábi) erővel, a présgépet villanymotor hajtja (egy időben traktor hajtotta, a nagymama meg még kézzel gyúrta bele a formába). A présgépből kiszedett téglákat lovas szekérrel szállítják oda, ahol száradni fognak (korábban ezt is traktorral végezték), innentől fogva kézzel végzik az anyagmozgatást. Az égetés 2 nap, 2 éjszakát tart, ezalatt folyamatosan vigyázni kell a tüzet. Ezután még kb. 1 hetet hűl, utána lehet szétszedni.

Amikor náluk jártam, a katlan fölött még vibrált a levegő, és az idei fantasztikus szilva termésből néhány lészával aszalódott rajta - a háziasszony elmondása szerint  egy nap alatt elkészül rajta.

Derzsi János, kovács, Firtosmartonos (Firtanus)

Patkolókovács és épületekbe készít kovácsoltvas szerkezeteket (pl. a székelyudvarhelyi unitárius templom csillárja, szószékének korlátja; Illés Lajos énlakai házának ablakvasalatai). Családi gazdaság mellett dolgozik, tavasztól őszig heti pár nap, 1-2 órában, novembertől februárig minden nap. Általában ócskavasat használ alapanyagnak, de mívesebb munkákhoz előre gyártott profilt használ (pl. korláthoz). Rezsi anyag az elektromos áram és a helyben termelt faszén. A patkót saját maga kovácsolja, de a szegekből csaka gyári jó, különleges aszimmetrikus profilja miatt. Egy ló patkolása 50 RON (kb. 3000 Ft), új patkóval 80 RON (kb. 4800 Ft). Mivel rengeteg a ló (mezőgazdasági munkára, szállításra használják őket leginkább), és másfél havonta illik egy lovat patkoltatni, van bőven kereslet a munkájára.

Szénégetők, Firtosmartonos és Énlaka (Inlaceni) között

A szénégetők a falvak határában dolgoznak tavasztól őszig, éjjel-nappal folyamatosan. Irgalmatlanul piszkos munka: nem a ruha, bőr szennyeződésére gondolok elsősorban, hanem az általuk belélegzett tömény gázokra. Azért kerestem fel őket, mert azt gondoltam, köze lehet az épület üzemeltetéshez ennek a szakmának, de tévedtem: kizárólag szupermarketekben és benzinkutakon értékesítik a portékájukat, grill faszénnek. (Illetve a korábbiakból kiderült, hogy a helyi kovácsok is ezt a szenet használják, de más általam érdekesnek tartott felhasználási módjáról nem szereztem tudomást.)

A keményfát (pl. bükk, gyertyán, cser, vadcseresznye) baksákba (szellőzőjáratokkal ellátott nagy kupacba) rakják, szalmával, földdel tapasztják be, majd begyújtják, és 3 héten keresztül, lassan égetik. Az égetés folyamán a füstjáratok egyre lejjebb kerülnek, egyre laposabb is lesz a baksa, majd amikor leégett, szétszedik, a szenet nagy zsákokba rakják, és elszállítják – a csomagolást külön vállalkozásban mások végzik. Egy baksából 18 T szén jön ki.

Emellett a munka mellett más tevékenységre nincs mód: területet bérelnek, ahová tavasztól őszig lakókocsival odaköltöznek feleségestül, ahol én jártam, az egyetlen kiegészítő tevékenység a tyúktartás volt. Így ők kizárólag ebből élnek, elmondásuk szerint, ha szűkösen is, de meg lehet belőle élni – a téli hónapokban is kitart a pénzük. Problémát jelent a fa egyre magasabb ára.

Vásárhelyi Áron, mészégető, Vargyas (Varghis)

Vásárhelyi Áron a mészégetést családi mesterségként örökölte, családi vállalkozásban, illetve napszámosok foglalkoztatásával dolgoznak. A mészégetést is általában a falvak határában végzik, az év bármelyik időszakában, megrendelés szerint. A mészkőhöz a megfelelő engedély beszerzése után törvényesen, ingyen jutnak hozzá. A kő kitermelése, illetve az anyagmozgatás a legnehezebb munkafázis. A szénégetéshez képest jobb helyzet, hogy a füst egy helyen, a katlan közepén jön ki, ezért a mester felesége elmondása szerint egyáltalán nem lélegez be az ember füstöt munka közben. Az égetett meszet puszta kézzel, kesztyű nélkül szedik ki, és szemmel láthatólag a bőrük ettől nem károsodik. A mész oltását nem ők végzik, de van, aki a faluban az égetőkhöz hasonló léptékben ezzel foglalkozik. A mészégetés mellett mezőgazdasági idénymunkákat vállalnak.

Nagy Imre, cserép- és téglavető, Nagybacon (Batanii Mari)

Nagybaconban a cserépkészítésnek nagy hagyománya van, messze földön híres a nagybaconi cserép. Jelenleg egy nagyobb cserépgyár működik, illetve többen vetnek kézzel cserepet házaknál. A cserépgyárban sajtolással készítik a cserepet, majd a szállítást, kemencébe rakást kézi anyagmozgatással végzik. (A szentkirályi téglaégetőhöz hasonlóan, csak nagyobb méretben, folyamatosan, üzemszerűen.)

Nagy Imre kézműves technikával készít cserepet, téglát, mivel műemlék épületek felújítására viszik a termékeit. A nagyszülei nevelték, tőlük tanulta a szakmát, most 34 éves, háromgyermekes családapa, 17 éves kora óta foglalkozik cserépkészítéssel, és elmondása szerint, ha tehetné, csak ezt csinálná, annyira szereti ezt a munkát. De mivel a kereslet nem kiszámítható, idő közben vett magának egy gattert, illetve gazdálkodik is, hogy több lábon álljon: ebben az évben éppen a borjak mentek a legjobban, hatvanat eladott belőlük. A cserepet és téglát a saját maga által tervezett és épített cseréppajtában készíti: itt a tető alatt a vetéstől a szárításon és az égetésen keresztül minden munkafolyamat helyet kap. A vetést nála gyakorlottabb alkalmi munkásokra bízza, ő maga az égetést felügyeli, ahhoz ért a legjobban.

Végezetül két mester, akik tevékenysége nem kapcsolódik szorosan az építéshez, de őket is fontosnak tartom bemutatni:

Veres László, cirokseprű készítő, Székelyfancsal (Fancel)

A múlt rendszerben nagyon ment az ipar: iskola után mind a 9 gyermek segédkezett a családi vállalkozásban. Mára csökkent a kereslet a cirokseprű iránt, de még foglalkoznak vele a család otthon maradt tagjai.

A cirok a kukoricára hasonlít leginkább, mind termesztésében, mind kinézetében. Májustól lehet vetni, kétszer kell kapálni, aratni szeptember-október környékén kell (amikor megérik). Aratás után kévékbe kötik, kicséplik, szálanként osztályozzák. Veres Olga, a mester lánya szerint a magjától a tyúkok nagyon jól tojnak. A seprű nyelét is házilag esztergálják; drótra, és piros, kék műszálas fonálra van még szükség a munkához, illetve a kézzel működtetett seprű kötő gépre (tulajdonképpen egy forgó satu, amibe be kell fogni a nyelet, és egy másik tengely, ami a drótot feszesen tartva adagolja). A megkötött seprűt aztán satuba fogják, megvarrják piros és kék cérnával, majd egy speciális vágóeszközzel egyenesre vágják a végét.

Ráduly János, kosárfonó és fonott bútor készítő mester, Siménfalva (Simonesti)

Családi vállalkozásban dolgozik, ő egyedül főállásban, a többi családtag más munka mellett. Elmondása szerint főállású kosárfonóként úgy lehet megélni, ha napi 12-14 órát dolgozik. Az összes eszköz, amit használ, 4-5 végtelenül egyszerű, késsel faágból elkészíthető kézi szerszám, illetve kés, metszőolló.

Alapanyagnak a vízparton termő fűz számos változata, illetve a termesztett vessző egyaránt alkalmas. A termesztettet permetezni, kapálni kell. Egyik sem jobb, mint a másik, csak kérdés, hogy épp mihez jut hozzá az ember. Ő maga nem termeszt vesszőt, ha nem talál eleget vadon, megvásárolja. A júliustól szeptember-októberig szedett vesszőt azonnal meg kell hántani, a lombhullatás után szedettet megszárítva évtizedekig el lehet tárolni. Az őszi vesszőt csak forrázva lehet meghántani. A hántást géppel és kézzel is lehet végezni, a kézi a jó minőségű, a gépi a szaporább.

Számos vásár, nyári tábor állandó meghívottja, ahol oktatja a szakmáját, árulja a portékáit.