Nógrádi Ökologika

Szemléletformáló foglalkozások a környezetkultúráról Szécsényi kistérségi tanodákban

A most induló kísérleti program általános célkitűzése a helyi erőforrásokon alapuló, kisléptékű közösségi kezdeményezések megvalósítása a hátrányos helyzetű Szécsényi Kistérségben. Ennek keretében konkrét célunk, hogy 7 hónapon keresztül a tanodákba járó általános iskolásokat bevezessük a helyi anyagokból való építés logikájába. Később a fiatal felnőttekkel is szeretnénk foglalkozni, hogy ezáltal a lakhatási problémáik megoldásához tudjunk segítséget nyújtani (régi házak karbantartása, felújítása egyszerű eszközökkel, anyagok kompatibilitása stb.).

A program az Egyesek Ifjúsági Egyesület és Tóth Laura kulturális antropológus kezdeményezésére valósul meg 2012. november és 2013. május között havi rendszerességgel, az Európai Unió Fiatalok Lendületben Programjának keretében. A programban oktatóként, segítőként résztvevő személyek a tanodák dolgozói és helyi önkéntesei; az Egyesek Szécsényi kistérségből, Magyarországról, vagy a világ bármely országából érkező önkéntesei; valamint a BME Építészmérnöki Kar hallgatói.

Az első alkalom igazából a nulladik volt: az Egyesek „Show Your Life” elnevezésű egyhetes média oktató tréningjébe szőttük bele a saját programunkat egy-egy napra, melynek során egy terepbejárás alkalmával a gyerekekkel a helyi építőanyagokat figyeltük meg, fényképeztük a falvakban eredeti lelőhelyükön és a házakon, és egyben alkalom volt az ismerkedésre is. Mivel minden faluban kicsit más sajátosságok dominálnak a helyi hagyományos építészetben – vagy van, ahol épp a látványának a hiánya a szembeötlő -, ezért mindenhol kicsit más tematikát találtunk ki: Nagylócon a palóc ház/vályogból való építés, Nógrádszakálban a kő, Rimócon a mást imitáló/önazonos építőanyagok lettek a témáink.

Nagylóc

Nagylóc hagyományos építészete jól megfigyelhető a falu régebbi részein: vályog téglából épült füstlikas-kontyos palócházak elöl beforduló, fa vagy téglaoszlopos tornáccal, az ablakkeretezéseken, hangsúlyos helyeken nemritkán tapasztással képzett finom vonalú „vakolatdíszekkel”. A hagyományos tüzelőberendezés, a kemence már kikerült minden házból (még a szomszédos rimóci falumúzeumból is hiányzik). Az építőanyagok lelőhelyét az előzetes terepbejáráskor segítségünkre lévő iskolai gondnoktól, Kovács Zoltántól tudtuk meg: megmutatta a homok- és agyagbányát, a vályogtéglához alkalmas föld lelőhelyét, elmondta, hol vetettek a falu külterületén vályogot, hol a kőbánya, hol volt a téglagyár, sőt, hol találtak egyszer meleg vizű forrást olaj után kutatva.

Ezzel a tudással felvértezve érkeztünk az első foglalkozásra, melynek tapasztalatai a következő napokban a többi tanodában nagyon hasznosnak bizonyultak. A terepbejárás kicsit iskolásra sikerült, mert nem kis csoportokban, a gyerekeket külön-külön megszólítva, hanem néha megállva, kiselőadást rögtönözve haladtunk, ami nem tett jót az érdeklődés fenntartásának, a séta végére teljesen megfeledkeztek a tematikáról... Mentségünkre szól, hogy a hideg idő sem kedvezett nekünk. Mindennek ellenére a fényképeket este átnézve örömmel láttuk, hogy sok hasznos, jó kép született a média oktató nemzetközi önkéntes csapat által segített munkának köszönhetően.

Fotó: Dovalde Butenaite

Fotó: Dovalde Butenaite

Fotó: Dovalde Butenaite

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

Az óra után Laurával ellátogattunk Nagy Vilmos helyi kőműveshez, aki elmesélte, véletlenül hogyan vált a helyi anyagok, technikák értő mesterévé, mutatott egy feltehetőleg többszáz éves vályogtéglából kikerült, megkövesedett fadarabot (sőt, nekünk is ajándékozta!), mesélt az általunk meglátogatott falvak építészeti-(mező)gazdasági történeti összefüggéseiről.

Nógrádszakál

Nógrádszakál az Ipoly partján, a szlovák határon fekszik, kálváriadombjáról gyönyörű panoráma nyílik többek között a határon túli Rárosmúlyad (=Mul’a, öszvér a szó jelentése – tudtuk meg az Egyesek cseh önkéntesétől) építészettörténeti jelentőségű, Medgyaszay István által tervezett, 1910-ben épült első magyar vasbeton szerkezetű templomára. Nógrádszakál legjellemzőbb hagyományos építőanyaga a kő, melyet a kálváriadombból termeltek ki, és a belőle készült fal kötőanyaga jellemzően a sár volt. Előfordul még a régi épületeken a vályogtégla, tégla falazat, ám általában utólagos hozzáépítésként.

Délelőtt az önkéntes csapattal kirándulni mentünk a falu központjától félórányi járásra lévő, „Palóc Grand Canyon” elnevezésű szépséges geológiai képződményhez, mely állítólag egy folyó deltája lehetett valamikor. A konglomerátumból, homokból, agyagból összeálló és mozgalmas formájúra csiszolódott talajrétegek fantasztikus térélményt nyújtanak. A túra végeztével az ilyen formán összecsiszolódott önkéntes csapattal és a tanoda dolgozóival, diákjaival egy bemelegítő játék után közösen indultunk a sétára. Mivel kevesebb gyerek jutott egy felnőttre, meg figyeltünk a kisebb csoportokban folyó munkára, a figyelem szinte végig fennmaradt. A séta útvonala régi kőházak, domboldalba mélyített pincék mentén vezetett az erdőbe, ahol kökényt, csipkebogyót ettünk, majd fel a kálváriára, ahonnét gyönyörű a kilátás; a stációk mentén lefelé haladva Jézus történetét rekonstruáltuk a gyerekekkel, majd az Ipoly parti nádas után a tanodába vezetett az utunk.

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

Rimóc

Rimócon a mezőgazdaság akkor is élő maradt, amikor a környék falvai lakosságának a gyári munka lett a fő megélhetése. Itt a múlt rendszerben általános volt, hogy a falu lakói kevesebbet dolgoztak gyárban, megtartva az otthoni földet és ezáltal részben a korábbi életformát. A mezőgazdasági tudás és rutin ma is tetten érhető például abban, hogy a falu közmunkásai megtermelik a közkonyha zöldség és burgonya igényét – a jövőben a húsigényt is szeretnék saját forrásból megoldani. Ami az épített környezetet illeti, ez a gazdasági stabilitás nem kedvezett a régi házak és ezáltal a népi építészeti örökség megőrzésének: a faluban alig látni már vályogházat. Falumúzeum szerencsére van, rengeteg szerszámmal, bútorral, sőt a kedves gondnok, Piroska néni még a kenderfonal készítés alapjaiba is beavatott minket - az előzetes terepbejárás alkalmával kipróbálhattuk az orsó használatát. Egyedül a régi tüzelőt hiányoltuk a házból – különösen helyi kísérőnk, Zoli, aki a beszélgetés végére igencsak átfagyott.

A terepbejárást itt is ismerkedős játékkal kezdtük, a témánk pedig a másnak látszani akaró/önazonos építőanyagok lettek. Az ihletet egy gyékényfonatot imitáló kerítéslábazat adta (amiről séta közben a tanoda fiatal felnőttjeitől megtudtuk, hogy eredetileg sírkő volt), illetve a felismerés, hogy csak erőltetetten tudnánk felfűzni a sétánkat valóban autentikus helyi építőanyagokra. Ez a terepbejárás lett a három közül a legsikeresebb: a foglalkozás elején még telefonon zenét hallgató unott lányok a séta végére folyamatosan a környezetüket pásztázó, fotózó eminensekké alakultak...

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

Fotó: gyerekek

A program kitalálásában sok ötletet kaptunk Cseh Andrástól; Tatai Máriától, és Tatai Erzsébettel közösen írott Környezetkultúra c. könyvéből – köszönjük nekik, továbbá köszönjük a tanodavezetőknek és az Egyesek önkénteseinek segítő munkájukat.

Székelyföldi felderítő út

Előzetes információk alapján építő és építőanyag előállító mestereket kerestem meg felderíteni, jövőre hol fogadnak inasként. Akit előzetesen sikerült telefonon elérnem, rögtön szívélyesen fogadott, órákat mesélt a mesterségéről, bemutatót tartott belőle; de akihez csak úgy beestem az utcáról, az is általában nyitottan fogadott. Szerencsére inasnak is szívesen fogadják az embert, vagy, ahol nem engedhetik meg maguknak, hogy amatőrökkel szórakozzanak, ott évente néhány alkalommal külön oktató tábort szerveznek hasonló célból.

A mesterekről általánosságban elmondható, hogy azok dolgoznak örömmel, és vallják, hogy megéri anyagilag a tevékenységük, akiknek nem ez a kizárólagos megélhetésük, hanem van 3-4 szakmájuk. Így ha éppen nincs kereslet az egyik tevékenységükre, más szakmában, vagy az otthoni gazdaságban folytatják a munkájukat; kedvük szerint újítanak a technológiájukon, vagy maradnak direkt a kétkezi munkánál, hogy műemlék felújításokhoz tudjanak termékeket eladni. Ezzel szemben, aki belekényszerül egy szakmába, amellett, hogy nyűgként éli meg, nem is él meg belőle, pedig embertelen sokat dolgozik – általában elmaradott technikával, hiszen az újításra sincs lehetősége (ld. Kinda István: Hagyományok béklyójában). Itt is van kivétel: van, aki örömmel dolgozik napi 12-14 órát, a legegyszerűbb, kézi szerszámokkal, mert szereti a szakmáját, ezen kívül megbecsülik érte, hívják vásárokba árulni, táborokba oktatni.

Az előzetes felderítésben nyújtott nagy segítségükért köszönettel tartozom Szilágyi Zsuzsannának, Péntek Jánosnak, Furu Árpádnak, Salló Szilárdnak, Kinda Istvánnak, Vass Zoltánnak. 

Bálint Ferenc, zsindelykészítő és zsindelyező mester, Székelyvarság (Varsag)

A zsindelykészítést nem lehet gépesíteni, mert a jó zsindelyhez a fa vízedényeit nem szabad elvágni - csak hasításos technikával lehet dolgozni. A megfelelő fa kiválasztása a legfontosabb dolog: ne legyen görbe, repedezett, csavarodott szálirányú – van, hogy a gyakorlott szakember is melléfog, ilyenkor a faanyag megy építő- vagy tűzifának. Az alkalmas fa lucfenyő, minél magasabban nő a tengerszint felett, annál jobb (tömött, tartós növése miatt), de még egy ilyen erdő faállományának is csak kb. 1%-a alkalmas zsindelykészítésre. A zsindelyt frissen kivágott fából kell készíteni, szárítás nélkül. Ami télen elkészült zsindely, nyáron már fel is lehet rakni a tetőre (sőt érdemes is, mert akkor még a rögzítéssel korrigálható egy kis deformáció).

Bálint Ferenc az édesapjától tanulta a mesterséget, aki viszont nem örökölte, hanem eltanulta egy falubélitől. 1990 óta családi vállalkozásban öten dolgoznak együtt, a zsindely készítés és zsindelyezés mellett egy asztalos műhelyük is van. Olyan műemlékek tetőfedésén dolgoztak, mint a Varjúvár, Kós Károly kolozsvári háza, illetve 35-40 templom (főként Kalotaszegen).

A zsindelyt nagyrészt kézi erővel készítik, ám egy-egy munkarészt géppel végeznek. A kiválasztott fát láncfűrésszel vágják 42 cm-es csutakokra, majd hazaszállítva a további hasítást baltával végzik. A felhasogatott zsindelyeket kézi erővel késelik tovább, majd a hornyot újra géppel vágják bele (kézi erővel is lehet, úgy a napi norma 60 db személyenként, géppel 150 db). További számadatok: a családi vállalkozás telente 30-40.000 db zsindelyt készít, idén nyáron 60.000 darabot raktak fel. 1 db zsindely ára 1 RON (kb. 60 Ft).

László János, téglaégető, Székelyszentkirály (Dealu)

Szintén családi vállalkozásban dolgoznak, kizárólag megrendelésre, vagy saját felhasználásra. A falu házainak alapanyaga nagyrészt tőlük, illetve a házuk helyén korábban működő cserép- és téglagyárból származik. Emellett asztalos üzemük van a faluban, vendéglátással foglalkoznak, illetve saját felhasználásra haszonnövényt termesztenek.

Az általuk alkalmazott technológia folyamatosan változik az üzemanyag árak alakulásának megfelelően, ezért nem lehet azt mondani, hogy egyre inkább gépesített, hanem finoman optimum kereső. Jelenleg az agyag kitermelését traktorral végzik, taposást, az anyagmozgatást a présig kézi (lábi) erővel, a présgépet villanymotor hajtja (egy időben traktor hajtotta, a nagymama meg még kézzel gyúrta bele a formába). A présgépből kiszedett téglákat lovas szekérrel szállítják oda, ahol száradni fognak (korábban ezt is traktorral végezték), innentől fogva kézzel végzik az anyagmozgatást. Az égetés 2 nap, 2 éjszakát tart, ezalatt folyamatosan vigyázni kell a tüzet. Ezután még kb. 1 hetet hűl, utána lehet szétszedni.

Amikor náluk jártam, a katlan fölött még vibrált a levegő, és az idei fantasztikus szilva termésből néhány lészával aszalódott rajta - a háziasszony elmondása szerint  egy nap alatt elkészül rajta.

Derzsi János, kovács, Firtosmartonos (Firtanus)

Patkolókovács és épületekbe készít kovácsoltvas szerkezeteket (pl. a székelyudvarhelyi unitárius templom csillárja, szószékének korlátja; Illés Lajos énlakai házának ablakvasalatai). Családi gazdaság mellett dolgozik, tavasztól őszig heti pár nap, 1-2 órában, novembertől februárig minden nap. Általában ócskavasat használ alapanyagnak, de mívesebb munkákhoz előre gyártott profilt használ (pl. korláthoz). Rezsi anyag az elektromos áram és a helyben termelt faszén. A patkót saját maga kovácsolja, de a szegekből csaka gyári jó, különleges aszimmetrikus profilja miatt. Egy ló patkolása 50 RON (kb. 3000 Ft), új patkóval 80 RON (kb. 4800 Ft). Mivel rengeteg a ló (mezőgazdasági munkára, szállításra használják őket leginkább), és másfél havonta illik egy lovat patkoltatni, van bőven kereslet a munkájára.

Szénégetők, Firtosmartonos és Énlaka (Inlaceni) között

A szénégetők a falvak határában dolgoznak tavasztól őszig, éjjel-nappal folyamatosan. Irgalmatlanul piszkos munka: nem a ruha, bőr szennyeződésére gondolok elsősorban, hanem az általuk belélegzett tömény gázokra. Azért kerestem fel őket, mert azt gondoltam, köze lehet az épület üzemeltetéshez ennek a szakmának, de tévedtem: kizárólag szupermarketekben és benzinkutakon értékesítik a portékájukat, grill faszénnek. (Illetve a korábbiakból kiderült, hogy a helyi kovácsok is ezt a szenet használják, de más általam érdekesnek tartott felhasználási módjáról nem szereztem tudomást.)

A keményfát (pl. bükk, gyertyán, cser, vadcseresznye) baksákba (szellőzőjáratokkal ellátott nagy kupacba) rakják, szalmával, földdel tapasztják be, majd begyújtják, és 3 héten keresztül, lassan égetik. Az égetés folyamán a füstjáratok egyre lejjebb kerülnek, egyre laposabb is lesz a baksa, majd amikor leégett, szétszedik, a szenet nagy zsákokba rakják, és elszállítják – a csomagolást külön vállalkozásban mások végzik. Egy baksából 18 T szén jön ki.

Emellett a munka mellett más tevékenységre nincs mód: területet bérelnek, ahová tavasztól őszig lakókocsival odaköltöznek feleségestül, ahol én jártam, az egyetlen kiegészítő tevékenység a tyúktartás volt. Így ők kizárólag ebből élnek, elmondásuk szerint, ha szűkösen is, de meg lehet belőle élni – a téli hónapokban is kitart a pénzük. Problémát jelent a fa egyre magasabb ára.

Vásárhelyi Áron, mészégető, Vargyas (Varghis)

Vásárhelyi Áron a mészégetést családi mesterségként örökölte, családi vállalkozásban, illetve napszámosok foglalkoztatásával dolgoznak. A mészégetést is általában a falvak határában végzik, az év bármelyik időszakában, megrendelés szerint. A mészkőhöz a megfelelő engedély beszerzése után törvényesen, ingyen jutnak hozzá. A kő kitermelése, illetve az anyagmozgatás a legnehezebb munkafázis. A szénégetéshez képest jobb helyzet, hogy a füst egy helyen, a katlan közepén jön ki, ezért a mester felesége elmondása szerint egyáltalán nem lélegez be az ember füstöt munka közben. Az égetett meszet puszta kézzel, kesztyű nélkül szedik ki, és szemmel láthatólag a bőrük ettől nem károsodik. A mész oltását nem ők végzik, de van, aki a faluban az égetőkhöz hasonló léptékben ezzel foglalkozik. A mészégetés mellett mezőgazdasági idénymunkákat vállalnak.

Nagy Imre, cserép- és téglavető, Nagybacon (Batanii Mari)

Nagybaconban a cserépkészítésnek nagy hagyománya van, messze földön híres a nagybaconi cserép. Jelenleg egy nagyobb cserépgyár működik, illetve többen vetnek kézzel cserepet házaknál. A cserépgyárban sajtolással készítik a cserepet, majd a szállítást, kemencébe rakást kézi anyagmozgatással végzik. (A szentkirályi téglaégetőhöz hasonlóan, csak nagyobb méretben, folyamatosan, üzemszerűen.)

Nagy Imre kézműves technikával készít cserepet, téglát, mivel műemlék épületek felújítására viszik a termékeit. A nagyszülei nevelték, tőlük tanulta a szakmát, most 34 éves, háromgyermekes családapa, 17 éves kora óta foglalkozik cserépkészítéssel, és elmondása szerint, ha tehetné, csak ezt csinálná, annyira szereti ezt a munkát. De mivel a kereslet nem kiszámítható, idő közben vett magának egy gattert, illetve gazdálkodik is, hogy több lábon álljon: ebben az évben éppen a borjak mentek a legjobban, hatvanat eladott belőlük. A cserepet és téglát a saját maga által tervezett és épített cseréppajtában készíti: itt a tető alatt a vetéstől a szárításon és az égetésen keresztül minden munkafolyamat helyet kap. A vetést nála gyakorlottabb alkalmi munkásokra bízza, ő maga az égetést felügyeli, ahhoz ért a legjobban.

Végezetül két mester, akik tevékenysége nem kapcsolódik szorosan az építéshez, de őket is fontosnak tartom bemutatni:

Veres László, cirokseprű készítő, Székelyfancsal (Fancel)

A múlt rendszerben nagyon ment az ipar: iskola után mind a 9 gyermek segédkezett a családi vállalkozásban. Mára csökkent a kereslet a cirokseprű iránt, de még foglalkoznak vele a család otthon maradt tagjai.

A cirok a kukoricára hasonlít leginkább, mind termesztésében, mind kinézetében. Májustól lehet vetni, kétszer kell kapálni, aratni szeptember-október környékén kell (amikor megérik). Aratás után kévékbe kötik, kicséplik, szálanként osztályozzák. Veres Olga, a mester lánya szerint a magjától a tyúkok nagyon jól tojnak. A seprű nyelét is házilag esztergálják; drótra, és piros, kék műszálas fonálra van még szükség a munkához, illetve a kézzel működtetett seprű kötő gépre (tulajdonképpen egy forgó satu, amibe be kell fogni a nyelet, és egy másik tengely, ami a drótot feszesen tartva adagolja). A megkötött seprűt aztán satuba fogják, megvarrják piros és kék cérnával, majd egy speciális vágóeszközzel egyenesre vágják a végét.

Ráduly János, kosárfonó és fonott bútor készítő mester, Siménfalva (Simonesti)

Családi vállalkozásban dolgozik, ő egyedül főállásban, a többi családtag más munka mellett. Elmondása szerint főállású kosárfonóként úgy lehet megélni, ha napi 12-14 órát dolgozik. Az összes eszköz, amit használ, 4-5 végtelenül egyszerű, késsel faágból elkészíthető kézi szerszám, illetve kés, metszőolló.

Alapanyagnak a vízparton termő fűz számos változata, illetve a termesztett vessző egyaránt alkalmas. A termesztettet permetezni, kapálni kell. Egyik sem jobb, mint a másik, csak kérdés, hogy épp mihez jut hozzá az ember. Ő maga nem termeszt vesszőt, ha nem talál eleget vadon, megvásárolja. A júliustól szeptember-októberig szedett vesszőt azonnal meg kell hántani, a lombhullatás után szedettet megszárítva évtizedekig el lehet tárolni. Az őszi vesszőt csak forrázva lehet meghántani. A hántást géppel és kézzel is lehet végezni, a kézi a jó minőségű, a gépi a szaporább.

Számos vásár, nyári tábor állandó meghívottja, ahol oktatja a szakmáját, árulja a portékáit.

Sárfal készítés Gáspár Jánossal

Gáspár János egy idős, roma mesterembertől tanult sárfalat építeni. Elmondása szerint 1-2 év gyakorlat kell ahhoz, hogy valakiből jó segítő legyen a sárfal rakásban, 5 év alatt lehet kitanulni a mesterséget, mert például, ha helytelen sorrendben, vagy rossz helyre kerül a sár, építés közben egy egész fal dominóként leborulhat oldalra. János, és csapata a megtaposott vályogot villával rakja 0,5-1 cm pontos falvastagsággal, 80 cm magas szakaszokban, majd a fal oldalait ásóval faragja mértanian sík felületekké. Az elkészült fal tömör, stabil, kiszáradás után leginkább a betonra emlékeztet, pedig kizárólag természetes anyagok – föld/bontott vályogtégla, szalma, víz - alkotják.

Az építőcsapat tagjai a minőségi munkavégzés mellett szemlátomást jól érzik magukat egymás társaságában: van olyan alkalmi tag, akinek, bár egész más a szakmája, szabadságot vesz ki, hogy 1-1 hetet a csapattal dolgozhasson; a közösen elkészített ebédek rendszerint szabad tűzön főtt/sült ínyencségek; esténként közösen járnak horgászni, strandolni, koncertre, sörözni...

Kastély-felújító tábor, Bonchida (Bontida)

Épített-örökség felújító szakképző központ  Bonchidai Bánffy kastély, Románia

A bonchidai Bánffy kastélyt a Transylvania Trust Alapítvány több, mint 10 éve folyamatosan újítja fel. A középkor óta folyamatosan épülő, változó együttes épületeinek tetőszerkezetei a II. világháború során megsemmisültek, a falak jobb-rosszabb állapotban ugyan megmaradtak, ám az utána következő fél évszázad során az időjárás viszontagságainak kitéve jelentősen romlott az állapotuk. Az alapítvány a kastélyban 2001-ben kezdett el műemlék felújító gyakorlati képzéseket tartani, melyek során egyetemi hallgatók, szakmunkások tanulják a hagyományos épületszerkezetek építési logikáját, anyag kompatibilitásait 2 hetes kurzusok folyamán. Az eddigi munka eredménye, hogy az összes épület tető alá került, egyes épületek teljesen fel lettek újítva állandó, (kápolna-kiállítótér, előadó terem, kőtár, az alapítvány irodája, kávézó, szállások, konyha és étkező) vagy átmeneti funkciót nyerve (asztalos műhely az istálló egy részében). Az alapítvány célkitűzése a fenntartható műemlékvédelem, mind társadalmi, mind gazdasági, mind az alkalmazott anyagok területén. Társadalmi szempontból fontosnak tartják egyrészt a helyi mesteremberek képzését, másrészt a technológiai tudás széles körben való terjesztését (Európa számos országából érkező egyetemi hallgatók nyári képzése). Gazdasági szempontból: helyiek (bonchidaiak, válaszútiak) ingyen használhatják a kastély épületegyüttesét bármilyen magán, vagy közcélú rendezvényre, míg máshonnan érkezőknek ugyanezért a szolgáltatásért fizetniük kell. Az alkalmazott építőanyagok szintjén ragaszkodnak a helyi építőanyagokhoz, de ha idegen anyagot is kell alkalmazniuk, az anyagok kompatibilitásának szabályait mindig szem előtt tartják. A képzéssel egybekötött felújítás gyakorlata azonban nem csak az elvek miatt alakult ki: az alapítvány szakképzésre sokkal könnyebben teremt elő forrást, mint felújításra, így maga a felújítási tevékenység csak a folyamat „mellékterméke” lesz.

Idén nyáron nem csak helyi felújítási munkák folytak, hanem egy másik programnak is színhelyül szolgált a kastély: a Pro Exemplaria és Torockói Értékvédő Program keretében létrejövő torockói épületasztalos szerkezetek felújítási munkáinak. A mi csapatunk két torockói magánház pinceajtóját, illetve az iskola egy ablakát hozta rendbe – és az egy hét már el is telt, gyorsabban, mint gondoltuk volna. A másik csapat meszes faldíszítési technikákat tanult (freskó, stukkó, sgrafitto, párkány képzés..), ők a jövőbeni helyi belső munkálatokhoz készítettek előtanulmányokat. Érdekes adalék, hogy a két csapatban tevékenykedő összesen kb. 20 diák 1 kivétellel lány volt.

A zárónapon a kastélyban nemzetközi konferencián vettünk részt (és mutattuk be a munkánkat), amelyen megismerkedtünk több nemzetközi partnerszervezet, többek közt az École d’Avignon munkájával.

A Torockói Értékvédő Program

Torockón a XVII. sz.-tól maradtak fenn épületek, műemléki szempontból leginkább a XVIII. sz.-i jobbágyházak, illetve a XIX. sz.-i klasszicista polgárházak jelentősek. A XX. sz. társadalmi, gazdasági átalakulásai nem segítették a műemlékek fennmaradását, ezért az ezredvégen kívülről jövő forrásokra lett szükség a fennmaradt épületek megóvásához. Dr. Román András műemlékvédelmi szakember javaslatára Budapest Belváros-Lipótváros V. Kerület Önkormányzata 1996-ban határozatot hozott a település építészeti értékeinek megőrzésére, így jött létre a Torockói Értékvédő Program. A program elemei:

1.)    Karbantartási támogatás: a kb. 150 műemléki jelentőségű ház tulajdonosa jogosult igénybe venni, hogyha elvégzi az épület állagmegóvási munkáit, illetve a környezetét rendben tartja. Ezért évi egy alkalommal egy kb. havi bérnek megfelelő összegű támogatást kap.

2.)    Helyreállítási támogatás: azok a tulajdonosok jogosultak igénybe venni, akik a karbantartási támogatást megkapják (azaz rendben tartják a környezetüket, elvégzik az állagmegóvási munkálatokat). A helyreállítási támogatás nagyobb felújítási munkák tervezési, kivitelezési költségeit fedezi.

A több, mint tíz éves tapasztalat azt mutatja, hogy a tulajdonosok kb. 90%-a nemcsak igénybe veszi a támogatásokat, de a karbantartási támogatás értékénél 100-150%-kal nagyobb összeget költ évente a házára. Ezen kívül egy helyi kivitelező csapat szakosodott a bonyolultabb felújítási munkák elvégzésére, melynek tagjai már nem csak helyben, hanem országszerte dolgoznak hasonló munkákon.

Források:

http://www.transylvaniatrust.ro/index.php/hu/az-alapitvanyrol/

http://www.heritagetraining-banffycastle.org/index.php?p=11

Furu Árpád: Népi építészet (in: Torockói népművészet, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó 2002)

Köszönöm az információt Armuth Miklósnak, akitől a bonchidai programról először hallottam!

Kemenceépítés, vályogvetés Siklóson Vass Zoltánnal

Vass Zoltán eredeti szakmája kőműves, Sabján Tibor könyveiből tanult kemencét építeni. Mára több, mint 1200 kályhát, kemencét, tűzhelyet, katlant épített. Mivel autót nem vezet, úgy szegődik el, ha a megrendelő érte megy, szállást, ellátást ad neki arra a pár napra, amíg építi a kemencéjét. Amikor tanulta a kőműves szakmát, nem voltak szakágak: a kőműves és az ács megépítette az egész házat. (Kőműves – falazás, vakolás, tetőfedés, hidegburkolatok, festés, nyílászárók beépítése; ács – állványozás, tetőszerkezet, meleg burkolatok.)

Hárman mentünk hozzá kemence építést, vályogvetést tanulni. Ketten építészek szakmai érdeklődésből, egy fiú meg abból a célból, hogy otthon megépítse a kerti kemencéjét. Míg építettük a kemencét a harkányi református parókia udvarán, Zoli, az „edzőnk” egy széken ült, korrigált minket, mit csinálunk rosszul. Így történt, hogy pár nap alatt megtanultunk kőműves kalapáccsal negyedes, feles, háromnegyedes téglát szabni, téglát rakni habarcsba, sárba, kisebb boltívet készíteni, tapasztani, vakolni. A receptekből sem csinált műhelytitkot, a lószaros tapasztástól a fröccsölt vakolatig mindent lediktált nekünk.